A Nagyboldogasszony (Kálvária) templom története
Nagyvárad felől Kolozsvár felé utaztában az egykori kolozsmonostori határban – a köréje épített blokklakások gyűrűjében – mindenkinek feltűnhet az a templomforma építmény, melyet jellegzetessé, semmi mással össze nem téveszthetővé tesz magas oromzatú és kétágú sisakforma borítású huszártornya. A környező építkezések miatt körbevájt ovális ispánsági földvár belsejében az egykori Szent Benedek rendi apátság maradványai várják feltárásukat. A földvár tetején egyensúlyozó, többször átalakított és felújított istenháza egyedüli középkori része a szentély, ahol 1437-ben Budai Nagy Antal felkelői a nemesekkel megkötötték az uniót.
Jakó Zsigmond, a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveinek (1289-1556) közreadója megítélése szerint az egykori bencés apátság múltjával és működésével kapcsolatos ismeretek hézagosak és ellentmondásosak. Régiségét a gyéren fennmaradt adatok és az eddig feltárt régészeti eredmények kétséget kizáróan bizonyítják. A kolozsmonostori Szűz Mária tiszteletét hirdető Benedek-rendi apátság a középkori Erdélyben a latin egyházak között az egyik legrégibb és legszámottevőbb volt. Megszületését I. Béla uralkodásának idejéhez, 1060-hoz köti a történelmi hagyomány, ennek figyelembevételével a 2010. esztendőben ünnepelhették megalapításának 950. évfordulóját.
A Kolozsmonostoron letelepült és templomot épített bencések két évszázadon keresztül az egyetlen szerzetesi közösséget alkották Erdélyben. Térítő munkájuk sikerében oroszlánrésze volt fényűző külsőségek közepette végzett templomi liturgiájuknak. Monostori apátságuk életét az ora et labora (imádkozzál és dolgozzál) alapelv szerint óraműpontossággal kidolgozott napirend irányította.
Az 1970-ben elkezdett régészeti feltárások alapján megállapították, hogy a 9-10. század fordulóján, a 11. század elején a királyi megyeközpontokban alkalmazott építési technikával megerősített, 220 x 98 méter alapterületű, 10-13 méter magas földvár emelkedett, melyen egy királyi udvarház állt. Szent István ispánjának föld-gerenda szerkezetű vára hadászati és gazdasági okok miatt épült a monostori dombon. Az ispánsági várakat főleg só- és aranybányák közelében építették, Kolozsvár közelében volt Kolozsakna sóbányája. A kora Árpád-kori várépítészetben kazettás szerkezetű gerendafalat emeltek kétrétegű földsáncra. Egyesek véleménye szerint a sáncvár korát, szerkezetét tekintve tökéletesen beleillik a Magyar Királyság korai megyeközpontjainak sorába.
Az ásatások során előkerült edénytöredékek, az öntött csüngő dísz, a cserépüst és a Szent István-dénár lelet-együttes a vár 10-11. századi felépítését támasztották alá. A lakókunyhók megvizsgálásánál sem találtak 11. századinál későbbit. A vár régiségét a kolozsvári polgárok is megerősítették, 1342-ben azt vallották, hogy Kolozsmonostor korábbi alapítás, mint városuk. A királyi vár egyúttal gazdasági, társadalmi és kulturális központ volt. Egy 1222-ben kiadott oklevél összekapcsolta a bencések által felépített és a Boldogságos Szűz Máriáról elnevezett kolostorral: „Abbas et conventus monasteii Beatae Mariae de Clus.”
A kolozsmonostori templom egyike volt a 11. század első felében emelt, és Erdélyben ritkaságszámba menő bencés szerzetesi istenházaknak. Mint királyi alapítású monostor, háromhajós bazilika lehetett. A gótikának Közép-Európában meghonosodott sajátos változatát képviselte, melyhez Entz Géza szerint a gyerőmonostori is tartozott.
A kolozsmonostori bencés apátság jelentős szerepet játszott a keresztény hit helybeli elterjesztésében, az egyházi szervezet megszilárdulásában. A szerzetesi közösség szolgálataiért különleges kiváltságot, exemptiót kapott a királytól, önmagának szedhette a tizedet. 1202-től III. Ince pápának köszönhetően a királyi alapítású apátságok mentesítést kaptak a megyéspüspök joghatósága alól, elöljárójuk az esztergomi érsek, lelki ügyekben a pápa volt. A püspökségek a területükön működő magánkegyúri monostorokat hatalmuk alá vonták. A királyi alapításúaknál törekvésük nem járt sikerrel, a kialakult viszály nyílt fegyverhasználatba torkollt. 1220-ban Vilmos püspök a kolozsmonostori apátságot fegyvereseivel feldúlatta, az apátot elfogatta. A pápai privilégiumokat igazoló okleveleket elégette, a királyi kiváltságokról tanúskodókat a Szamos vizébe dobatta.
Az egykori bencés kolostor épületeiből a földvár hossztengelyéhez igazított, a nyolcszög öt oldalával záródó gótikus szentély és az északi oldalához ragasztott, a nyolcszög három oldalával záródó, támpillérek nélküli, széles és alacsony ablaknyílású, vékony faloszlopú sekrestye maradt fenn. A tatárpusztítás utáni építkezés emléke egy rotunda alapfala. Az egyszerű, félhornyos lábazattal záródó, kváderekből falazott körtemplom kívülről, belülről hatkaréjos, hatszög alaprajzú, oldalanként köríves fülkével öblösített megoldású.
A rotunda egykori kútházában fellelt, másodlagosan felhasznált románkori bimbós oszlopfő töredéke, és az alapozásából kiemelt, két kígyó között emberfejet ábrázoló lábazatfaragvány kormeghatározóként szolgált. A 13. századi faragvány eredetileg templomhoz vagy káptalanteremhez kapcsolódhatott, építészeti összefüggése nem megfejtett. Stílusa és kivitelezése miatt egyedinek számít a magyar késő román kori emlékanyagban.
A 14. század első feléből aggasztóan meggyérültek az írott források. Az a kor Magyarország egész történetenek nehéz időszaka volt. Az Árpád-ház kihalását követően eluralkodott anarchia, a belháború az egyház életében is fejetlenséget okozott. A monostor apátjainak életmódja erkölcsileg egyre elítélhetőbb lett, a Benedek-rend reformja elodázhatatlan feladattá vált.
Abban a történelmi korszakban Európa-szerte általános jelenség volt, hogy a társadalom elégedetlen volt a világtól visszavonult szerzetesek passzív életmódjával. A vallásosság, lelkigondozás, prédikálásban megnyilvánuló aktívabb formája, a szegényekkel való törődés, a keresztény művelődésbe való bekapcsolódás egyre erőteljesebb igényként jelentkezett. Az egyháztörténeti jelentőségű és nagyságrendű váltásra a bencések önmaguktól képtelenek voltak. A hanyatlás jeleként erőteljesen csökkent monostoraik száma, ahol a gyérülő szerzetesek még regulájuk előírásait sem vélték fontosnak betartani. A hívők rokonszenve a köztük levő, alamizsnából élő koldulórendek felé fordult. Az igénytelen ferenceseket és a domonkosokat jobban elfogadta a köznép, mint a monostorok fényűző liturgiájú lakóit.
A bencés rend megújulást kívánó szándékai szerencsésen találkoztak XII. Benedek pápa általános reformjával. Így született meg 1336-ban a Benedictina, mely a rendi élet legkisebb részletét is szabályozta. A reformok rövidesen éreztették hatásukat. János apát érdeme, hogy a korábbi rendszertelen oklevél-kiadási gyakorlattal szakítva, konventi hiteles helyet alakított ki. A történelmi Erdély területén két hiteleshely működött: a gyulafehérvári székeskáptalan és a kolozsmonostori konvent. Közhitelű pecsétje a koronával és dicsfénnyel a trónuson tündöklő Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázolta.
A 15. század közepétől a monostor vezetője gubernátor vagy kommendátor címmel világi személy is lehetett. Kezük alatt szétzüllöttek a szerzetesi közösségek. A kettős királyság zavaros és véres időszaka után végzetes megpróbáltatásul a reformáció jelentkezett. Győzedelme eloltotta – Jakó Zsigmond költői megfogalmazásában – „a szerzetesi élet még pislákoló mécsesét” Kolozsmonostoron. A hiteleshely utolsó bejegyzése szerint a bencések 1556 június 30-án hagyták el a monostort.
A bencés monostor bevonult a jelképek világába. Kolozs megye címerében három utalása van: az oklevél, a templom, és az egyedinek számító függőpecsétes oklevelet tartó kéz. A kolozsmonostori papírmalom 17. századi vízjelén is feltűnik az egykori bencés apátsági templom rajza.
A reformáció színre lépése után a bencés apátság megszűnt, birtokait a szekularizáció világi kezekbe juttatta. Egyházi használatra 1581-ben Báthory István fejedelem adta vissza, a jezsuita rend 1588-ig birtokolhatta. 1614-ben Betlehen Gábor megengedte, hogy a jezsuiták újra letelepedjenek Kolozsmonostoron. 1620 körül Somkereki Erdélyi István helyreállíttatta a templomot, melynek kapuját nagy ünnepségeken, főrangú személyek temetésén nyitották meg. A cintermet és az oltár előtti kriptát temetkezési célra használták. Milley István jezsuita páter jól felszerelt, háromharangú, kéttornyú templomról számolt be leírásában. A 17. században az apátság épületét 1660-ig birtokközpontként, majd előkelő kastélyként használták, hogy a fejedelem és az udvartartása ottlétekor méltó környezetben lakhasson.
1787-ben mezőgazdasági hasznosítás, magtár céljait szolgálta. Az elhagyottság és a használaton kívüliség miatt egyre jobban tönkrement templomot halálra ítélték, Rudnay Sándor erdélyi püspök engedélyével hajóját lebontották, szentélyét kápolnává alakították.
Eszterházy János a 19. század második felében közreadta az apátság maradványainak építészeti leírását. Kitért olyan részletekre, melyek megörökítése nélkül mára az ismeretlenség homályába merültek volna. 
A kápolna méretűre zsugorodott kolozsmonostori istenháza javítására 1885 őszén került sor. A Zeiler Jakab bádogmester irányította munkálatok során tornyát újitották fel, zsindelytetejét cserépre cserélték és új kereszttel látták el. A tetőjavítás az egész templom megújulásának előhírnöke lett. A későbiekben Gabányi Endre elkészítette a kolozsmonostori kápolna kibővítésének tervét és költségvetését. A millenium évében, 1896-ban megkezdett felújítási és bővítési munkálatok bevégzését, Magyarország Patrónájának tiszteletére alapított apátsági templom romjaiból való feltámasztását a kereszténység felvételének 900. évében, Nagyboldogasszony napjára tervezték időzíteni. Az új hajó szentély csúcsíves diadalívének és a hajó kétoldalt kinyúló keleti záradékának maradványaira épült rá. Az újonnan felhúzott hajó nyugati portáléjának a kassai dóm 15. századi motívumai után készült díszei, és a keresztrózsa felett elhelyezett Boldogasszony-szobor Bertha Mihály kőfaragó keze munkáját dicsérték. A korabeli építészeti és szobrászati emlékek megőrzésre az Erdélyi Országos Múzeum Érem- és Régiségtárába jutottak. A felújítás után a monostori istenházát plébánia-templommá nyilvánították.
Az első világháborút követő történelmi jellegű időszak hosszú évtizedekre meghatározta a kolozsmonostori volt bencés apátsági templom sorsát. A Szentszék és Románia közötti konkordátumtárgyalások riasztó tervezetei ösztönözhették a Kolozsmonostorral kapcsolatos lépéskényszer megtételét. 1922-ben az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsa azt javasolta Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspöknek, hogy a monostori templomot adják át a ferences szerzeteseknek. Az ügyet tárgyaló egyházi bizottság elnöke, Hirschler József főesperes-plébános a múlt tanulságát és a jövő lehetőségét így összegezte: „a múlt mulasztásait most már jóvátenni nem lehet. Egyetlen törekvésünk már csak az lehet, hogy a templom – ha már számunkra elveszett – legalább a görög katolikusok kezébe jusson és úgy, hogy a tulajdonalap egyéb kárt ne szenvedjen”.
A köztudatban elterjedt vélekedéssel ellentétben a monostori templom sorsát nem a Vatikán és Románia közötti konkordátum döntötte el. Az egykori bencés istenházat 25 évre – 1924. április 27-től 1949. május 1-ig – saját elhatározásából az Erdélyi Római Katolikus Státus tanulmányi alapja engedte át a Gyulafehérvárfogarasi görög szertartású katolikus érsekség „azon kifejezett óhajtására, hogy Cluj városának VI. Kerülete (Kolozsmonosotr) görög szertartású katolikus hívei egyházi, illetve templomi szükségleteit kielégíthessék, kegyes és vallásos indokból katolikus testvéreink iránti szeretettel, és a testvéri egyetértés és együttműködés kifejezése gyanánt”. Elie Dăianu főesperes a szerződésben rögzítette, hogy a tulajdonjog elismerésének kifejezéseképpen a görög katolikus érsekség évente 100 lej jelképes bérleti díjat fizet. A templom jellegének és stílusának megváltoztatása tilalmával az uniáltak engedélyt kaptak, hogy szertartásaiknak megfelelő oltárt állíthassanak be.
A második bécsi döntés után a római katolikus egyházban felmerült a kolozsmonostori templom visszavételének eshetősége. Az Egyházmegyei Tanács nem talált lehetőséget szerződésbontásra, a görög katolikus egyház nem tért el semmiben a megegyezéstől.
Románia második világháború utáni politikai balrafordulását követően, 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Vatikánnal kötött konkordátumot, majd összehívták a görög katolikusok kongresszusát, melyen lustinian görögkeleti pátriárka – ingatlanaikkal, anyagi javaikkal együtt – „visszafogadta őket az ortodox anya jámbor kebelébe.”
Az ortodox egyház által átvett monostori istenháza jogi helyzetével és visszavételének lehetőségével sokáig nem lehetett foglalkozni, Isten Szolgája, Márton Áron püspök letartóztatása, majd börtönbe vetése hosszú évekig elodázta a helyzet tisztázását. Erre leghamarabb 1956-ban kerülhetett sor, amikor Bartha Ignác jogtanácsos az Egyházmegyei Főhatóság kérésére összeállította a kolozsmonostori templom és temető jogi helyzetéről szóló jelentését. A görög katolikus érsekséggel meghatározott időtartamig megkötött szerződés már 1949. május 1-jén lejárt. Szakvéleménye szerint „nyilvánvaló tehát, hogy a román ortodox egyház csak jogbitorlás alapján használja ma is a Kálvária-templomot és temetőt”.
1967-ben ismét napirendre került Kolozsmonostor, és egykori bencés apátsági templomának ügye. A kolozsvári Tartományi Végrehajtó Bizottság az Egyházmegyei Hatóság elvi hozzájárulását kérte 500 m^2 terület kisajátításához „a kolozsmonostori egyházközség nevén álló Kálvária-templom területéből a közlekedés biztonsága érdekében”. Batha Ignác jogtanácsos 1967. október 28-án kelt levelében felhívta a figyelmet arra, hogy a görög katolikus egyházzal a monostori templomra kötött bérleti szerződés 1949-ben már lejárt.
Márton Áron püspököt a továbbiakban is foglalkoztatta a kolozsmonostori templom helyzete és jövője. Ferencz István monostori plébános 1976. november 29-én kelt jelentése szerint a templom esedékes felújítása miatt felkereste őt Ioan Ban ortodox lelkész. Véleménye szerint patthelyzet állt elő: „Ők azért nem javítják – írta - , mert a római kat. egyház tulajdona, a római kat. egyház azért nem javítja, mert az ortodox egyház használja.”
Az 1987. esztendőben első olvasásra kellemetlen értesítésnek bizonyult a városi párttitkár, Nicolae Băurean levele, melyben arról tájékoztatott, hogy a „városrendezés” címén a volt bencés istenháza körüli, az egyházi tulajdonában lévő 27 ezer m^2 területből a templom bejáratával szemben ki akarnak sajátítani 8 ezer m^2 területet, hogy ott vezethessék a villamos tervezett vonalát. Tájékoztatása azzal a nem várt, kellemes érzéssel zárult, hogy levele egyúttal elismerése volt a római katolikus egyház tulajdonjogának. Ettől felbuzdulva és erőt merítve, 1988 tavaszán Kádár István plébános kihallgatást kért az akkori ortodox püspöktől, Teofil Herineanu excellenciájától, melyet Vasile Raus esperes, a kolozsmonostori templom főpapja segített előkészíteni. Az egyenlő felek találkozójává szelídült megbeszélésen mindkét fél előadta álláspontját, melynek eredményeképpen a következő karácsonykor bejelentették a görögkeleti híveknek: „templomot kell építeni, ez a római katolikus egyházé.”
A római katolikus egyháznak az 1989-es romániai politikai változások után reálisabb esélye lett temploma visszaigénylésére és használatbavételére. 1990 januárjában Vasile Raus ortodox esperes bejelentette Kádár István plébánosnak, hogy az ortodoxok új templomot építenek maguknak. Az építkezés elhúzódása miatt 1991. január 6-án olyan megállapodás született, hogy a római katolikus egyház a teljes igénybevétel lehetőségéig vasárnaponként és kötelező ünnepek alkalmával legalább egy szertartást tarthat. 1991. március 3-án, közel kilenc évtizednyi várakozás után, szentmiseáldozatot mutathatott be Kádár István plébános. 1991 és 1994 között a római katolikus és az ortodox egyház közösen használta a templomot. Ennek során meg kellett tapasztalniuk, hogy a hívek többsége nem volt tisztában azzal, ki a házigazda és ki a vendég. 1994. június 20-án elérkezett a várva várt nap – a római katolikus templom plébánosának megfogalmazásában – „az elveszett múlt ismét megtalált jelenné vált.” A liturgia előírt végzéséhez lebontották a görög katolikus ikonosztázt, a téglából rakott oltárasztalt és szószéket.
A teljsen üresen átvett templom berendezéseinek, liturgikus tárgyainak előteremtését önerőből, a plébános, az egyháztanácsosok és a hívek találékonyságából kellett megoldani.
A templom állami támogatásban nem részesült, plébánosa által előteremtett anyagi fedezetből megvalósult restaurálása 1998-ban Europa Nostra díjban részesült.
A kerítés kapujánál, az egykori földvár délkeleti oldalán belépve, bal oldalról legelőször a Kós Károly tervezte harangláb tűnik elő, amelyet 1922-ben az akkor bérlő jogviszonyban álló – az épület tetején lévő kereszt fajtája is mutatja – görögkatolikus egyház felkérésére tervezett. A nagyméretrű terméskő oszlopokon nyugvó, fából készült építmény kizárólag harangozás célját szolgálta. A helybeli római katolikus egyházközség a templom restaurálása idején, 1966-ban a haranglábat is felújíttatta. 
Az istenháza felé haladva jobbról 1831-ben felépített klasszicista Kálvária- vagy Golgota-kápolna (hivatalos okmányokban Kálvária-kegykép) tűnik elő, amelyhez ugyanakkor keresztutat is társítottak.